Móricz Zsigmond Emlékház - Tiszacsécse

Tiszacsécse

Emlékház

Az épület tipikus Felső-Tisza-vidéki szegény paraszti lakóház. Magas, meredek hajlású tetőszerkezete a Kárpátok népi építészetének alföldszéli változata. A valaha utcasorokat kitevő hasonló jellegű építményekből mára eredeti helyén csupán kettő maradt ezen kívül a Szatmár-Beregi síkságon, egy-egy a közeli Szatmárcsekén és Tarpán. Az épület vályogfalú, taposott szalmával fedett, kicsi, háromhelyiséges lakóház. Az utcai szoba, az első ház, két kisméretű ablaka közül az egyik az utcára, másik az udvarra néz. Berendezése a vidék szegényparaszti életmódját mutatja be. A berendezéshez maga Móricz is „hozzájárult” írásaiban, különösen az Életem regénye címűben találhatók utalások, amelyek segítségével rekonstruálható volt a berendezés.

A szobába kerültek a Móriczékkal rokonságban lévő Nyilas családtól megszerzett bútordarabok: a két ágy, kredenc, láda, székek, asztal, a vizes kanna. Eredeti Móricz-relikviák is láthatók a kiállításban. A szobában helyet kapott egy fűtésre és főzésre szolgáló tűzhely ("csikósspór") is. A pitvar szemközti oldalából nyíló kisebbik szobában (a kis házban) az író születésének 125. évfordulója alkalmából 2004-ben megújult irodalmi kiállítás arra keresi a választ, hogy a szülőföld milyen hatással volt Móricz alkotóművészetére. Itt is található eredeti tárgy: Móricz Imre az ünnepségen Tiszacsécsének ajándékozta Móricz botját, melyet a kiállítás rendezői a Gyalogolni jó tematikába építettek be. A konyha két részre oszlik: első része a tulajdonképpeni pitvar, ahonnan két oldalt nyílnak a szobák ajtajai. A bejárati ajtóval szemközti boltív alatt léphetünk be a kisméretű helyiségbe, melyet kéményaljának neveznek. E rész fölött magasodik a nyitott szabad kémény, amelyik a helyiségek füstjét gyűjti össze és vezeti ki a szabadba. Alatta stelázsin különféle háztartási eszközök, cserépedények díszlenek. A portát az épület előtti utca felől deszkapalánk keríti, melyet szépen kiképzett, zsindellyel fedett fedeles kiskapu szakít meg. Az országút kanyarulatában és a telek hátsó részén a vidéken előszeretettel készített fonott sövénykerítés látható. A ház falán 1952-ben elhelyetett emléktábla tévesen Móricz szülőházaként jelöli meg az épületet. A Móricz családnak semmi köze nem volt ehhez a házhoz, az író a falu másik végén született. Azt a házat azonban előbb pusztulni hagyták, az 1970-es évek elején le is bontották.

Egyéb információk

Az emlékházban a kiállítást rendezte: H. Bagó Ilona, Hegyi Katalin és Szabó Sarolta
Látványterv: Kemény Gyula

Móricz Zsigmond

Móricz Zsigmond (1879–1942), a magyar próza egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású képviselője július 2-án született Csécsén. Életének első hat esztendejét töltötte a kis szatmári faluban. A szülőföld, a "boldog sziget" varázsa egész életét meghatározó élményt jelentett számára, számos művének volt ihlető forrása (A boldog ember, Életem regénye). Később gyermekkorának néhány meghatározó esztendejét töltötte Prügyön 1887 és 1892 között. A faluban folytatta a Túristvándiban megkezdett elemi iskolai tanulmányait, s innen íratta be édesapja a Debreceni Református Kollégiumba. A prügyi református templom falai között konfirmált 1891 tavaszán. A Móricz család tönkremenve, elszegényedve került a faluba, ahol az író édesanyjának, Pallagi Erzsébetnek éltek rokonai. A gyermek Zsigmond a „boldog sziget”-et jelentő Csécséről idegen környezetbe került, megszenvedve a szegénység és a nélkülözés által kiváltott sebeket.

Két évtizeddel később felnőttként tért vissza a Tiszahátra népdalokat gyűjteni. Ekkor döbbent rá, hogy a falu élete, a benne élők sorsa bonyolultabb, mint gondolta, hogy igaz emberi portrék, helyzetek, konfliktusok megmutatása csak új poétikai eszközökkel lehetséges.

Munkája során nemcsak a népdalokat, a népmeséket jegyezte föl, hanem megfigyelte azoknak az életét is, akiktől a ’kincset’ kapta. Tanulmányozta a mesélők beszédének tempóját, hangszínét és hanglejtését, emlékezetébe véste gesztusaikat. A gyűjtésnek ez az összetett technikája jelentősen hozzájárult prózanyelvének megújulásához; később végtelenül árnyalt, rendkívül bonyolult beszédmódokat is képes volt rögzíteni. Nincs prózairodalmunkban még egy alkotó, aki műveiben olyan pontosan és drámaian tudná papírra vetni a beszélt nyelvet, mint ő. A kulturális valóságként is átélt faluélményt műveinek hátterében szinte mindig ott találjuk, különösen akkor, ha valaki vagy valami akadályozza hősei egyéniségének szabad kibontakozását (Sárarany, Pillangó), vagy lehetetlenné teszi az emberhez méltó életet (Tragédia, Szegény emberek, Barbárok). A népből újjászülető, művelt Magyarország megteremtésének lehetősége gyűjtőútjain merült fel benne először. Ezt az eszmét később programszerűen is vállalta szerkesztőként a Nyugatban (1929–1933), és később saját lapjában, a Kelet Népében (1939–1942). A magyar irodalom hagyományosan nemzetinek nevezett, szolgálatot vállaló vonulatának egyik emblematikus alakja, akinek az irodalom több volt, mint művészet, neki „az írás az élet minden gazdagságát jelentette: magát az életet.”

H. Bagó Ilona

Móricz Zsigmond főbb művei

Hét krajcár, 1908

Tragédia, 1909

Sárarany, 1911

Az Isten háta mögött, 1911

Boldog világ. Állatmesék, 1912

Nem élhetek muzsikaszó nélkül,1916

Szegény emberek, 1917

Légy jó mindhalálig, 1920

Pillangó, 1925

Úri muri, 1928