Szekszárd főteréről rövid sétával érhető el a Babits Mihály utcában, a Séd patak kanyarulatánál a Babits Mihály Emlékház, a költő szülőháza. 1780 körül épült copfstílusban, és ma is eredeti állapotában áll. Babits nagyapja, Kelemen József 1855 körül vásárolta meg, közel száz évig állt a család tulajdonában, 1952-ben államosították az épületet. Az első kiállítás 1967-ben nyílt a földszinten. 1983-ban, a költő születésének 100. évfordulójára, szülőháza teljes egészében múzeummá vált. 2001-ben a Dienes Valéria Emlékszobával gazdagodott a gyűjtemény, 2005-ben pedig Baka István költő hagyatéka kapott helyet az emlékházban. 

Annak ellenére, hogy a Baka István 1974-től családjával Szegeden élt, ezer szállal kötődött továbbra is Szekszárdhoz. Rendszeresen hazalátogattak a szülőkhöz, a barátokhoz, a költő alkotni is hazajárt a szülői házba. 

Özvegye, Baka Tünde a tolnai megyeszékhelynek adományozta elhunyt férje hagyatékát, dolgozószobájának bútorait, mintegy 1500 kötetes könyvtárát, a háromezer lemezből álló gyűjteményét, kéziratait, fényképeket, használati tárgyakat. Az adományozáson kívül az emlékszoba berendezésénél is aktívan segített. A kiállítást Tolnai Ottó avatta fel 2005. április 11-én, a költészet napján. 

Az emlékszobát enteriőrszerűen rendezték be, ide került a költő könyvtára, rengeteg dedikált kötetével, az írógépe, díjai, lemezgyűjteménye a saját lemezjátszójával, hiszen jellemző volt rá, hogy állandóan szólt nála a komolyzene. Íróasztala, berendezési és személyes tárgyai megidézik azt a szegedi életteret, ahol Baka István 1974-től haláláig élt és alkotott. 

Kurátor: Lovas Csilla

Arculat és tipográfia: F. Sági Apllónia

 

Képeslap 1965-ből

Mészöly Miklósnak

 

Ültem a mélyzöld eternitlapos

konyhaasztalnál s néztem, hogy a domb

mögé – az űrbe – úgy bukik a nap,

mintha a világ vége volna ott;

 

s hol elsüllyedt, a felforralt sötétből

kimenekültek mind az angyalok,

félig megfőve már, – kendermagos,

fehér és barna szárnyak seregétől

 

tarkállt a téli alkonyati ég;

csapkodtak, ám a köd-vattázta lég

elnyelte vad kavargásuk zaját,

csak szárnyhegyük koppant meg néha zárt

 

ablakomon, majd kékes fényre gyúlt

az üveg, és a pára, jégvirág

hártyáján fölfénylett az esti város:

egyszerre láttam most a Bartinát,

 

Baktát, Csatárt, a Jobb- s a Balparásztát,

a Sédet és a Vasuti Fasort,

s a bérházat, hol az a lány lakott,

akit nem mertem megszólítani;

 

és mindent megtöltött az angyali

szárnyverdesés, a hangtalan beszéd, –

láttam, hogyan szélednek szerteszét,

kísérnek át a pallón részeget,

 

csitítanak elmérgesült vitát,

szórnak csipetnyi sót a bablevesbe,

s szerelmespárnak juttatnak szobát,

a nagymamát templomba küldve este;

 

láttam, hogy szunnyad el a kisgyerek,

ha anyja vállán át föléhajol

egy rézveres, de békés angyalorr;

az állomásra épp bezakatol

 

a vicinális Tolna-Mözs felől,

s a forgalmista posztján, ott is egy

vasutassapkás angyal tiszteleg,

tollairól a zúzmarát lerázva;

 

ekkor fogtam fel: angyalok lakása

Szekszárd – a városom s a városod,

de csak amíg a hó, az éj, a csönd

párnázza, elfedvén a nappalok

 

lótás-futását, otromba, rekedt

lármáját, kútláncként csikorduló,

de hazugságot felvonó szavak

csörgését, – újra tó a Csörge-tó

 

halott vizének jégkérge alatt,

a régi házban verset ír Babits,

Liszt zongorázik Augusznál, s szikáran

ülsz a sarokban s hallgatod te is…

 

Nem tudok rólad, félig tiltva vagy,

és nem tudom még, hogy Te vezeted

a leforrázott égi sereget:

megrontott mézü múlt napok hadát,

 

de már előre megmosolygod a

Megbocsátás suta őrangyalát.

(1990)