Móricz Zsigmond (1879–1942), a magyar próza egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású képviselője július 2-án született Csécsén. Életének első hat esztendejét töltötte a kis szatmári faluban. A szülőföld, a "boldog sziget" varázsa egész életét meghatározó élményt jelentett számára, számos művének volt ihlető forrása (A boldog ember, Életem regénye). Később gyermekkorának néhány meghatározó esztendejét töltötte Prügyön 1887 és 1892 között. A faluban folytatta a Túristvándiban megkezdett elemi iskolai tanulmányait, s innen íratta be édesapja a Debreceni Református Kollégiumba. A prügyi református templom falai között konfirmált 1891 tavaszán. A Móricz család tönkremenve, elszegényedve került a faluba, ahol az író édesanyjának, Pallagi Erzsébetnek éltek rokonai. A gyermek Zsigmond a „boldog sziget”-et jelentő Csécséről idegen környezetbe került, megszenvedve a szegénység és a nélkülözés által kiváltott sebeket.

Két évtizeddel később felnőttként tért vissza a Tiszahátra népdalokat gyűjteni. Ekkor döbbent rá, hogy a falu élete, a benne élők sorsa bonyolultabb, mint gondolta, hogy igaz emberi portrék, helyzetek, konfliktusok megmutatása csak új poétikai eszközökkel lehetséges.

Munkája során nemcsak a népdalokat, a népmeséket jegyezte föl, hanem megfigyelte azoknak az életét is, akiktől a ’kincset’ kapta. Tanulmányozta a mesélők beszédének tempóját, hangszínét és hanglejtését, emlékezetébe véste gesztusaikat. A gyűjtésnek ez az összetett technikája jelentősen hozzájárult prózanyelvének megújulásához; később végtelenül árnyalt, rendkívül bonyolult beszédmódokat is képes volt rögzíteni. Nincs prózairodalmunkban még egy alkotó, aki műveiben olyan pontosan és drámaian tudná papírra vetni a beszélt nyelvet, mint ő. A kulturális valóságként is átélt faluélményt műveinek hátterében szinte mindig ott találjuk, különösen akkor, ha valaki vagy valami akadályozza hősei egyéniségének szabad kibontakozását (Sárarany, Pillangó), vagy lehetetlenné teszi az emberhez méltó életet (Tragédia, Szegény emberek, Barbárok). A népből újjászülető, művelt Magyarország megteremtésének lehetősége gyűjtőútjain merült fel benne először. Ezt az eszmét később programszerűen is vállalta szerkesztőként a Nyugatban (1929–1933), és később saját lapjában, a Kelet Népében (1939–1942). A magyar irodalom hagyományosan nemzetinek nevezett, szolgálatot vállaló vonulatának egyik emblematikus alakja, akinek az irodalom több volt, mint művészet, neki „az írás az élet minden gazdagságát jelentette: magát az életet.”

H. Bagó Ilona

Móricz Zsigmond főbb művei

Hét krajcár, 1908

Tragédia, 1909

Sárarany, 1911

Az Isten háta mögött, 1911

Boldog világ. Állatmesék, 1912

Nem élhetek muzsikaszó nélkül,1916

Szegény emberek, 1917

Légy jó mindhalálig, 1920

Pillangó, 1925

Úri muri, 1928

Barbárok, 1931

Rokonok, 1932

A boldog ember, 1935

Erdély (Tündérkert, A nagy fejedelem, A nap árnyéka), 1935

Rab oroszlán, 1936

Míg új a szerelem, 1938

Életem regénye, 1939

Árvácska, 1941

Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941

Rózsa Sándor összevonja szemöldökét, 1942